Egy sötét helyen térsz magadhoz, ám pilláidat még nem nyitod ki, csupán résnyire: a halántékodba nyilaló fájdalom nem engedi tovább. Valami meleg tócsában fekszel, bódult vagy, és semmire sem emlékszel. Újra megpróbálod kinyitni a szemed, és sikerül is: tekinteted álomittasan méri fel a helyiség homályba vesző részeit. Egy ablak van, melyen a hold szolgáltat némi gyér fényt, kísértetiesebbé varázsolva az amúgy sem túl bizalomgerjesztő szituációt. 
 A szoba szinte üres volt: kialudt gyertyacsonkok álltnak egy megviselt kis dohányzóasztalon, kitépett lapok mindenfelé, egy csokor hervadt virág kókadozi egy repedt, kopottas kis vázában, fehér szirmaiból már csupán egy-kettő maradt meg rajta. Átható szag leng körül, vegyesen dohos és rothadással teli levegőt szívsz be tüdődbe, amitől még jobban émelyegsz, mintha a halántéktáji fájdalmad nem lenne éppen elég kín számodra.
 Nem érted, miért vagy itt, adrenalinszinted egyre feljebb és feljebb kúszik, zihálva ültödbe tápászkodsz, menekvést keresel. Egy ajtót látsz, félig leszakadt a zsanérról, a barnásnak tűnő festék már jócskán lemállott róla. Kissé megnyugodsz, ám ez további kérdéseket vet fel benned.
 Emlékezeted homályából előbukkan egy homályos emlék: éppen sötétedés előtt tartottál hazafelé egy erdőből, melyről furcsa pletyka kering: boszorkány él benne, és egy Ellen nevű lány itt lakott valaha, de már régóta nincs róla semmi hír. Aztán valami Viola is járt erre, és nem sokkal utána ő is eltűnt...
 "Biztos csak rémtörténet a gyerekeknek, hogy ne jöjjenek ide. Elvégre veszélyes lehet ez az erdő, sok benne az állat", gondoltad egykor, ám most bizonyosra vetted, hogy ez a mesének tűnő pletyka valós, és te a részévé váltál.
 Halk lépteket hallasz, tompa reccsenéseket, fém súrlódását a falon. Kétségbe esel, hatalmába kerít a pánik, zihálva, könnyeiddel küszködve a fal mellé húzod magad, fogaid másodpercről másodpercre összekoccannak. Nem akarsz meghalni, te nem akartad ezt...
 Egy szőke lány lép be a szobába, egyik kezében feldarabolt, egyes helyeken furcsán vörös mackó, másikban egy régi olló, rajta szakadt, rozsdás lánccal. az a vörös szín, az a fröccsenéses minta, mely még a sötétben is jól kivehető... Egyértelműen vér, ahogy a mackó szivacsán is, mely a réseken kitüremkedett. Hogy hogy kerülhetett tá, az mg rejtéj számodra.
 A lány ismerős neked, de nem látod egészen az arcát: fél szemét laza gézkötés fedi, azonban a másik élénkzölden csillog, és egyenesen rád néz. Szája pengevékony, sarkában félig örömteli, félig viszolyodó, de mindenképp kissé őrült mosoly árnyéka rezeg. Majd az ajkak lassan kinyílnak, és egy mézédes hang halk kérdést tesz fel neked, mely visszhangzik a füledben, s  azon gondolkozol, mi lenne rá a helyes válasz. Agyad rugói járnak, kétségbeesetten próbálod előkeresni a feleletet  félig elveszett emlékezeted maradványaiból.
 A kérdés nem más:
 - Mi a mackóm neve?