ROSSZ VÁLASZ.

A lány cicceg, szája legörbült szemében kissé haragos fény csillan meg. Ajaki válaszra nyílnak, ám az előbbi mézesmázos hangnak nyoma sincs már: agresszív, hisztérikus, sikoltásszerű szavak törnek elő torkából.
 - Nem, nem, közel sem! Még a közelében sem jártál! Annyira, annyira buta vagy, hát hogy nem lehet tudni?! Pedig olyan egyszerű! - mondja toporzékolva. A mackó tompa puffanással a földön landol, az ollón lévő öreg lánc csörög, ahogy a kislány keze remeg a dühtől. Immár megüresedett keze aranyos, fehér kis ruhájának szoknyarészébe markol, mintha ezzel akarná lecsillapítani magát. Vicsort villant feléd, majd nekilendül, nyitott ollóját egyenesen feléd szegezve.
 Az adrenalin cselekszik helyetted, fehr folt csupán, hogy miként ugrottál el a támadás elől, mely pillanatok múlva nem téged, hanem a málló tapétájú falat érte. Hörgéssel kevert sikoltás jelzi a támadó dühét, fegyverét kirántja a falból, ám te már rég az ablaknál vagy: az tűnik az egyetlen biztos módnak, hogy azonnal kijuss ebből a pokoli házból. Lélegzeted szapora, ahogy az öreg kilinccsel babrálsz, ami végül nyikorgva ugyan, de megmozdul. Azonban ekkor jön az újabb, váratlan csapás: centiméterekre tőled az üveg kitörik, az ütés hatásának hála. Ijedtedben felsikoltasz, ám nem sokáig tart ez a hang: valami belédfojtotta a szót. Valami hegyes, fémes, ami írtózatos fájdalmat tud okozni: az olló. Fájt a torkod, ám nem tudtál üvölteni, nem jött ki belőle hang. Térdeid megremegtek, kezeid az olló nyelére és a nyakadra fonódtak, tekinteted a lányt fürkészte. Végül összerogysz, arccal előre, és az utolsó dolog, amit látsz, az a földön fekvő, vérfoltos plüssmackó.